A vadászható állat által okozott kár esetében az új Ptk. megjelenése előtt eltérő szabályok vonatkoztak, azonban az elmúlt időszakban kialakult széles körű bírói gyakorlat máig irányadó maradt.

Eddig a vadkár megtérítésére az volt köteles, aki a kárt okozó vad vadászatára jogosult, és akinek vadászterületén a károkozás bekövetkezett, illetőleg akinek vadászterületéről a vad kiváltott. Az új Ptk. ehhez képest más megfogalmazással él, amikor kimondja, hogy a vadászható állat által okozott kár megtérítéséért az a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel, akinek a vadászterületén a károkozás történt. Ha a károkozás nem vadászterületen történt, a kárért az a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel, akinek a vadászterületéről a vad kiváltott. Azzal, hogy ezt az új Ptk. a vadászható állat által okozott kárért való felelősség körében külön szabályozza, a Vadászatról szóló törvényben található megfogalmazás már csak a vadkár – azaz a mezőgazdaságban és erdőgazdálkodásban okozott kár – vonatkozásában helytálló. Ennek következményeként az új Ptk. fenti rendelkezésének megfelelően a mezőgazdálkodáson és erőgazdálkodáson kívül okozott károk tekintetében (ide tartozik a vad autóval való ütközésének esete is) mindenképpen az a vadászatra jogosult felel, akinek a területén bekövetkezett (vagy a vad onnan kiváltott), akkor is, ha a károkozó vad vadászatára nem is ő lenne a jogosult. Az új Ptk hatályba lépése előtt a vadkár 5 %-ot meghaladó részét kellett megtérítenie a földhasználónak, ami lényegében azt a törvényi vélelmet takarta, hogy a károsult nem tett eleget teljes körűen a kármegelőzési kötelezettségének, de lehetőség volt arra is, hogy a vadászatra jogosult bizonyítsa, hogy a károsult közrehatása jelentősebb mértékű. és eltérő %-os arányban is meg lehetett állapodni. Ezen kártelepítő normák a közúton bekövetkező vadkárok esetében nem hatályosak, kizárólag a vadászatról szóló törvényben meghatározott esetkörben van jelentősége (a gímszarvas, a dámszarvas, az őz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban, továbbá az őz, a mezei nyúl és a fácán által a szőlőben, a gyümölcsösben, a szántóföldön, az erdősítésben, valamint a csemetekertben okozott kár)

A régi Ptk rendelkezéseit figyelembe véve a felelősség általános szabályai szerint kellett elbírálni a vadbaleseteket, így első ízben a felróhatóság vizsgálata volt irányadó. Tehát a veszélyes üzemek találkozása esetén a felek (a vadászatra jogosult és a gépjárművezető szintén) az egymásnak okozott kárért első körben felróhatóságuk arányában feleltek. Ez a vadászatra jogosult esetében azt jelenti, hogy csak akkor köteles megtéríteni a kárt, ha annak megelőzése és elhárítása végett nem úgy járt el, ahogy az általában elvárható lett volna, vagyis, ha a károkozás neki felróható (például közvetlenül a vadászat miatt következett be az ütközés). Mentesüléséhez eszerint annak bizonyítása volt szükséges, hogy az elvárhatóság szerint cselekedett, tehát vétlenségét vagy másképpen a felróhatóság hiányát a károkozónak kellett bizonyítania.

Felróhatóság hiányában a rendellenesség körét kellett vizsgálni, azaz, hogy valamelyik fél fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességre vezethető-e vissza a baleset. Amennyiben egyik fél tevékenysége körében sem merült fel rendellenesség, mindkét fél viselte a saját kárát.

A fenti szabályok csak a veszélyes üzemek találkozására vonatkozóan voltak helytállóak, azaz a vad és gépjármű ütközése esetén. Amennyiben például biciklivel történt a vad ütközése, már a fokozott veszéllyel járó tevékenység körében fennálló felelősséget kellett vizsgálni a fokozott, objektív felelősséget, amely esetben kimentési ok kizárólag a külső, elháríthatatlan ok lehetett.

Széles körű bírói gyakorlat alakult ki az elmúlt évek során, amely alapvetően rendezi a vadbalesetek elbírálásának problémás kérdéseit, azonban általános jelleggel mégsem mondható el az, hogy konkrét határok közé szorította volna a különböző eseteket, mivel az eltérő jogértelmezés és a mérlegelés többször ellentétes végeredményhez vezetett. A Kúriai határozatok azonban irányadóak maradtak az új Ptk. hatálybalépését követően is, amelyeket az újraszabályozás miatt kétséges, hogy a bíróságok hogyan fognak tudni értelmezni.

A felróhatóság tekintetében a kártérítési igények elbírálásánál jelentősége van azonban annak is, hogy a balesettel érintett útszakaszon kihelyezésre került-e a vadveszélyt jelző közúti tábla.

A vadászatra jogosult kérheti az út létesítőjétől vagy fenntartójától a tábla vagy egyéb védelmi berendezés kihelyezését, ha veszélyesnek ítéli meg a közút azon szakaszát. Amennyiben ez nem történik meg, a vadászatra jogosult részéről felróható magatartásnak minősülhet és kártérítési kötelezettség alapjául szolgálhat.

“A vadveszélyt jelző tábla kint léte az autós oldaláról is feltételezhet vétkességet, ugyanis amennyiben bebizonyosodik, hogy nagyobb sebességgel közlekedett, mint amennyivel a vadveszély tudatában haladnia kellett volna, ez a vezető oldaláról alapozhatja meg a felróhatóságot. Ebben az esetben a vadászatra jogosult akár igényt tarthat a vad értékére, mint kártérítési összegre. A bíróság egyik eseti döntésében megállapította a vadászatra jogosult felelősségét, amikor egy őznek gépjárművel történő ütközése során nem volt vadveszélyt jelző közúti tábla kihelyezve a balesettel érintett útszakaszon, annak ellenére, hogy az veszélyesnek minősült. A bíróság szerint mindenképp elvárható lett volna a tábla elhelyezésének kezdeményezése ott, ahol közlekedési útvonal szeli ketté a vadászterületet vagy az út a vadászterület mentén halad (BDT2000. 139.).

Egy másik esetben azonban ezzel ellentétes döntést hozott a bíróság, amikor kimondta, hogy a táblakihelyezés kezdeményezésének elmulasztása nem tekinthető felróható magatartásnak a vadászatra jogosult részéről, és a gépjármű vezetőjének az ilyen mulasztás ellenére is tekintettel kell lennie a helyszín adottságaira és számolnia kell a váratlanul felbukkanó akadályokkal, például azzal, hogy az úton vad kerül a gépjármű elé, akár van védelmi berendezés, akár nincs (BDT2000. 307.).

Felróhatóság hiányában a rendellenesség – amely a fent írtak szerint szintén megalapozhatja a kárfelelősséget – problematikáját is elemezte számos bírósági határozat; a Kúria néhány döntése e körben változatos képet ad a közúton, gyorsforgalmi úton és autópályán, valamint a belterületen megjelenő vadak által okozott károk megtérítése vonatkozásában.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a bírósági gyakorlat nem tekinti rendellenesnek a vad közúton való megjelenését, erre a Kúria számos eseti döntésében rámutatott (BH2000. 401., BH2012. 13., EBH2000. 198.), tehát a vadászatra jogosult kizárólag ezen okból nem kötelezhető a károk megtérítésére. Ezt a gyakorlatot a bíróság arra alapította, hogy az erdős területek a vadak természetes élőhelyei, így az azt átszelő közutakon a vadak szükségszerűen áthaladnak, ezért az ott tartózkodó autósnak számítania kell erre és ennek tudatában kell megválasztania sebességét is. Azonban ettől eltérő döntések születtek olyan esetekben, amikor a vadnak közúton való feltűnése a szokásostól eltérő volt. Például a vadászatra jogosult működési körén belül felmerült rendellenességnek ítélte meg a BH2003. 237. eseti döntés azt a káreseményt, amely szarvasbőgés idején történt, amikor az állat magatartása lényegesen megváltozik, tehát a veszélyforrásokra a szokásostól eltérően reagál. A döntés alapjául szolgáló tényállás szerint a vad az autó hátsó részének ugrott, amikor a gépjármű már elhaladt előtte. A bíróság ezt az általánostól eltérő, hirtelen és váratlan reakcióként értékelte, amely adott esetben kimeríti a rendellenesség fogalmát. Ezzel ellentétes minősítést is találtam azonban a BH2012. 13. eseti döntésben, amelyben a bíróság nem minősítette rendellenesnek a vadkan közúton való hirtelen megjelenését és azon történő menekülését, annak ellenére sem, hogy a vad a párzási időszakban minden észlelést figyelmen kívül hagyva, rendkívüli sebességgel rohant át az úton.”1

A bírósági döntések, bár elég széles körű gyakorlatot alakítottak ki az elmúlt években, elég sok mérlegelési lehetőséget hagytak a tekintetben, hogy közúton milyen esetekben minősül rendellenesnek a vad megjelenése, azaz mennyire kell a szokásostól eltérőnek lennie a vadászatra jogosult felelősségének megállapíthatóságához. Ehhez valamelyest segítséget nyújt az új Ptk. elődjétől eltérő szemléletmódja. Bizonytalan azonban, hogy a bíróságok a továbbiakban miként fognak ítélkezni, miután a ma már többnyire hatálytalan jogszabályi hivatkozásokon alapuló bírói gyakorlat továbbra is irányadó maradt, amit az új Ptk. Kommentárja is megerősít, amikor kimondja: a bíróságok stabil ítélkezési gyakorlatán a Ptk. rendelkezései nem kívántak változtatni.

Az új Ptk. egy teljesen új fejezetet léptetett hatályba 2014. március 15-én, ennek alapján a vadászható állat által okozott kár megtérítéséért az a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel, akinek a vadászterületén a károkozás történt. Ha a károkozás nem vadászterületen történt, a kárért az a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel, akinek a vadászterületéről a vad kiváltott. A vadászatra jogosult mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt ellenőrzési körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő.

Ezáltal az új Ptk. a Vadászati törvényen belül csak a vadkár szabályozását tartotta meg, amely az erdő-, és mezőgazdálkodáson belül okozott károk megtérítésére vonatkozik.

Az új Ptk. vadászható állat által okozott kárért való felelőssége alapjaiban változtatja meg a vadbalesetekre eddig kialakult és a bírósági gyakorlatokban is szokásos általános (felróhatósági) felelősséget, mivel objektív felelősséggé alakítva azt, alaphelyzetben a vadászatra jogosultra telepíti a kockázatviselést és ezáltal a kár megtérítésének kötelezettségét is. Ez azt jelenti, hogy már nem csupán a gyorsforgalmi utakon és autópályán minősül rendellenességnek a vad megjelenése, hanem az új Ptk. hatálybalépésével a közúton is a vadászatra jogosult felelősségének tekinti azt. Bár kimentési lehetőséget is biztosít számára, azonban problémát jelenthet, hogy a törvény az „ellenőrzési körén kívül eső elháríthatatlan ok” kategóriáját nem fejti ki részletesen. Valószínűsíthető, hogy a fenti kategória csupán a vis maior esetekre (árvíz, földrengés) enged kimentést a vadászatra jogosult számára, amely elég csekély a régi Ptk. szerinti szabályok alkalmazásához képest, amikor a vadveszélyt jelző közúti tábla kihelyezése és a felróhatóság hiánya elegendő volt a vadászatra jogosult mentesítéséhez. Az új kimentési kategóriába tartozó eseteket azonban majd a bírói értelmezések fogják teljeskörűen kialakítani.

Miután a már kialakult bírói gyakorlatokból megszületett Kúriai döntések továbbra is irányadóak maradnak, arra lehet következtetni, hogy az autópályán és a gyorsforgalmi utakon kívül minden más alsóbb rendű közúton történt vadbaleset esetén a feleknek önmaguknak kell viselnük saját kárukat. Az új Ptk. fent idézett rendelkezései ezzel szemben arra engednek következtetni, hogy a vadásztársaságok felelőssége komolyan megnőtt a vadak károkozása esetén, és kimentési lehetőségük is szinte egyenlő a vis maior eseménnyel, ami nagyon csekély szabadulási utat nyit számukra. Ha még emellé azt is felsorakoztatjuk, hogy a Kúriai határozatok alapjai olyan jogszabályhelyek, amelyek szinte egytől egyik hatályukat veszítették, ez is egyfajta bizonytalanságot vethet fel az alkalmazásukra nézve. Mindezt átgondolva elég nagy feladat hárul a bíróságokra a jövőben abban a tekintetben, hogy melyik szabályt vagy gyakorlatot fogják alkalmazni, valamint mit fognak a rendellenesség kategóriájaként értékelni.

1 Felhasznált forrás: http://www.ugyvedvilag.hu/rovatok/szakma/a-vadbalesetek-szabalyozasanak-anomaliai